VAJON MI TÖRTÉNIK VELÜNK A HALÁL UTÁN - SHUGENDO, VAGYIS AZ ÉLŐ BUDDHÁK

2024.03.03

 Vajon miért mumifikálták magukat a japán hegyi szerzetesek? Önzetlen célok vezették a hegyek közé visszavonuló szokusinbucukat, hogy falujukon, urukon vagy az egész társadalmon segítsenek önkéntes aszkétaságukkal?

 A japán hegyi szentélyekben ma is megnézhetjük a kiszáradt testeket, amik az aszketikus buddhisták szerint nem élők, de nem is holtak, elérték a megvilágosodást, ahol már nincs sem élet, sem halál.

 A japán Jamagata prefektúra hegyei között 13 mumifikálódott szerzetes, vagyis szokusinbucu "éldegél". A néphit szerint ugyanis hiába mumifikálódtak, nem haltak meg, hanem élet és halál között lebegnek meditációban. Az aszketikus buddhisták szerint nem emberi lények, hanem "élő Buddhák", akik elértek a mély meditáció állapotába, megvilágosodtak, és túlléptek az élet és halál határain. Hogy sikerült? Szigorú aszketikus gyakorlatokkal, amelyek eredménye az önmumifikáció lett. Japánban több helyen is vannak ilyen, mumifikált megvilágosodottaknak otthont adó szentélyek, de a nagy részük Jamagata szent hegyei között található.

 Hogyan alakult ki ez a gyakorlat, és miért döntöttek olyan sokan a szokusinbucu mellett?

 Misztikus hegyi vallás

 A shugendo vallás a sintó és a buddhizmus elemeit ötvözi animizmussal, sámánizmussal. A hit egy 6–7. században élt herceg nevéhez köthető, aki a népet sújtó pestis miatt visszavonult a hegyekbe 100 napra, hogy a természethez megoldásért imádkozzon. Tisztító és gyógyító lánggal tért vissza a nép közé, és a hegyeknek szentélyek építésével tisztelgett, ez volt a vallás kezdete, amiben ősi miszticizmus, sámánizmus és hegyimádat keveredik.

 A shugendo a különleges erők kiművelésének módja. Caleb Carter, a Kjúsúi Egyetem japán vallásokkal és buddhista tanulmányokkal foglalkozó docense szerint a speciális képességeket önsanyargatással szerezték meg a buddhista papok. Például jeges vízben fürödtek az erdőben, barlangokban meditáltak, alig vettek magukhoz élelmet, de ha igen, az is maximum levél, mag volt, vagy egyéb termés.

 A szokusinbucu és a szent hegyek között elválaszthatatlan kapcsolat van, hiszen a japánok régi hiedelme szerint a hegyek helyi istenek, démoni erők, sárkányok, buddhák és boszacuk (akik elhatározták, hogy elérik a buddhaság szintjét, megvilágosodott lények) lakhelyei, ezért azok, akik szokusinbucuvá akartak válni, elmentek ezekre a szent helyekre. Itt hitük szerint megkaphatták a megfelelő rituális tudást, sikeresen elvegyülhettek az istenekkel, és maguk is istenekké válhattak. A fejlődési út során jellemzően először egy templom kötelékeibe léptek be, áhítatos életet folytattak, majd a nagy cél eléréséhez elvonultak az erdőbe, hogy megvilágosodjanak. Rendes táplálékot innentől nem vehettek magukhoz, ezer vagy akár több ezer napig csak fakérget, tűleveleket, fenyőtobozokat, magokat, gesztenyét vagy köveket, kristályokat ettek. Nők nincsenek köztük, mert sok szakrális hely el volt zárva előlük, például a szent hegyek csúcsa is.

 A BÖJT UTÁN A SZERZETESEK ELTEMETTÉK MAGUKAT EGY FÖLD ALATTI KŐKAMRÁBA VAGY KOPORSÓBA, ÉS ADDIG ÉNEKELTEK, AMÍG MEG NEM HALTAK.

 Volt, akit három évig is a föld alatt hagytak, ezután exhumálták és a templomba vitték a testét. Másokat haláluk után azonnal kiástak, szénnel és tömjénfüsttel megszárítottak, majd újra eltemettek, és három évre a föld alatt hagytak, mielőtt a szentélyben végső otthonra lelt. Nem lehet tudni, hány szokusinbucu létezett a történelem során, lehet, hogy többen megpróbálták, de kudarcot vallottak.

A hatvanas években jött el a szokusinbucu reneszánsza, amikor újra felfedezték, és mélyebben tanulmányozni kezdték. A legtöbb szokusinbucu Jamagata prefektúrában található, szétszórva a templomokban a Judano-hegyen, valamint a Haguro- és a Gasszan-hegy körül. A szokusinbucuvá válás fizikai erőfeszítést és kitartást igénylő aszketikus cselekedeteket is magában foglal, például a parázson járást, a kardokon lépegetést, hidegtűrést. Hasonló gyakorlatok ezek, mint amiket Indiában gyakorolnak a taoisták és buddhisták. A fizikailag nehéz és fájdalmas feladatok az elmét és a szellemet helyezik fókuszba.

 Altruista alakok

 A Dewa Sanzan legrégibb mumifikálódott szerzetese Honmyokai Shonin, aki 1683-ban kezdett mély meditációba. A legenda szerint egy földbirtokos volt, aki azért vonult vissza a világtól, hogy imádkozzon halálos beteg ura felépüléséért. Állítólag tíz évig csak fenyőtűlevelet evett. Mikor már érezte, hogy közeleg a halála, egy kőkamrába bújt, és egy imát kezdett kántálni addig, amíg meg nem halt. A célja, a kutatók szerint legalábbis, az volt, hogy megszabadítsa az embereket a szenvedéstől és a betegségektől.

 A legismertebb szokusinbucu Tetsumonkai, aki 1829-ben lépett rá az aszkétizmus útjára. Állítólag megölt két szamurájt, majd egy templomba menekült. Később beutazta Japán északi régióját, és gyógynövényismeretével segítette az embereket, de nemcsak orvosi támogatást, hanem spirituális útmutatást is nyújtott. Honmyokaihoz hasonlóan neki is az egyik fő törekvése az volt, hogy segítsen az emberek szenvedésein. Mikor Japánban egy járványos szembetegség terjedt, aminek sokan áldozatul estek, Tetsumonkai állítólag kivájta az egyik szemét, és felajánlotta a Judano-hegy isteneinek, hogy megmentse a betegségben szenvedőket. Böjtölt, mély meditációba kezdett, és a Churen-ji-templomban "élő Buddha" lett.

 Sok szokusinbucu története ismert, és általában jellemző rájuk, hogy a visszavonulást és az önsanyargatást altruista okokból hajtják végre, akár az egyén, akár egy falu vagy egy egész társadalom javára. Nem magukért cselekszenek, hanem másokért itteni életük és élő Buddhává válásuk során is.

forrás: https://index.hu/tudomany/2024/03/02/japan-buddhizmus-szentseg-hegy/