TÖRTÉNETEK A VARÁZSLÓK VILÁGÁRÓL I.

 A mágusok és varázslók világa, nem egészen olyan mint a filmeken, vagy a regényekben, miszerint valaki vagy varázslónak születik, vagy nem. A valódi mágusok, varázslók csak abban különböznek a többi embertől hogy nagyobb érdeklődéssel és tudatosabban, fordulnak önmaguk és a világ felé. Nem helyezik magukat a többi ember főlé, mert tudják hogy az ember nem azért született a földre hogy a többi embert megítélje, hanem azért, hogy megkeresse a saját lehetőségeinek a korlátait, s ha megtalálta megpróbáljon átjutni rajtuk. 

 Minden korlát amit sikerül átlépni és magunk mögött hagyni, egy-egy lépcsőfok a varázslók világának a beteljesedése felé. 

- S hogy mi a beteljesedés? 

- Nos az amit minden ember keres, a valódi nagybetűs FELSZABADULÁS, A SZABADSÁG! 

Ahol az élet nem küzdelem, hanem kihívás. Ahol a szenvedés vagy élvezet, nem okozat, csak tapasztalat. Ahol az útnak amin jársz, szíve van, nem önös célja. Ahol az egyetlen igazi kihívód a halálod, mert csak ő tud megfosztani attól a káprázatos kalandtól, hogy szeress, örülj, és felfedezd az élet minden rejtett csodáját.

Amiket a kicsinyes, számító, kapzsi, önző, mindíg siető, kapkodó, és ezért halálra parázó éned, mindig megpróbál eltakarni előled.

Éppen ezért az első, belépő kérdés a varázslók világába ez:

Ki vagy te? Kisstílű bosszút forraló számító, rohanó, kapzsi, önző idióta?

Vagy az aki a szabadságot keresi?

Juhász Zsolt

ELső történet:

Élt valaha egy ember, egy átlagos, köznapi ember, akinek semmiféle különleges tulajdonsága sem volt. Ő, akárcsak mindenki más, a szellem közvetítője volt. Következésképpen ő is, akárcsak mindenki más, a szellem, az absztrakt része volt. Azonban ennek egyáltalán nem volt tudatában: annyira lefoglalta őt a világ, hogy sem ideje, sem kedve nem volt igazán arra, hogy tanulmányozza ezt a kérdést.

-A szellem hiába próbálta felfedni előtte a köztük lévő kapcsolatot. Egy belső hang segítségével feltárta titkait emberünk számára, de emberünk képtelen volt megérteni ezeket a kinyilatkoztatásokat. Természetesen hallotta ezt a belső hangot, de a saját érzéseinek, a saját gondolatainak hitte azt.

-A szellem, hogy felrázza az embert ebből a tétlen álomból, három jelet adott neki, egymás után háromszor is megnyilatkozott számára. A lehető legnyilvánvalóbb módon keresztezte az ember útját, de az csakis a saját dolgaival törődött.

Don Juan elhallgatott, és rám nézett, mint mindig, amikor a megjegyzéseimre és a kérdéseimre várt. Nekem azonban nem volt mit mondanom; nem értettem, mire akar kilyukadni.

-Épp most mondtam el neked az első absztrakt magot – folytatta. – Csak annyit tehetek hozzá a dologhoz, hogy – mivel az ember semmi hajlandóságot nem mutatott a megértésre – a szellemnek különböző trükkökhöz kellett folyamodnia. Így váltak a trükkök és a cselfogások a varázslók útjának esszenciájává. De ez már egy másik történet.

Don Juan elmondta, hogy a varázslók ezt az absztrakt magot tekintik minden esemény modelljének, olyan ismétlődő mintának, mely minden egyes alkalommal feltűnik, amikor a szántszándék valami jelentőségteljes dolog jelét adta. Tehát az absztrakt magok tulajdonképpen az események teljes láncának tervrajzát megadják.

Aztán biztosított arról, hogy bizonyos, a felfogóképességünk határain túl lévő eszközök által minden absztrakt mag minden egyes részlete újra felbukkan minden nagual-tanonc életében. Elmondta azt is, hogy ő ugyanúgy segítette a szántszándékot, hogy az részesítsen engem a varázslás összes absztrakt magjában, ahogy az ő jótevője, Julian nagual tette ezt az ő esetében, és ahogy az összes valaha élt nagual tette ezt a tanítványaival. A folyamat, mely során a nagual-jelöltek megismerkednek az absztrakt magokkal, létrehozott egy eseménysorozatot, mely ezen absztrakt magok köré szövődött, és magában foglalta minden egyes jelölt személyiségének és körülményeinek adott sajátosságait.

Elmondta, hogy például nekem is megvan a magam története, mely során a szellem megnyilatkozott számomra, mint ahogy neki is megvan a magáé, a jótevőjének is, az őt megelőző nagualnak is, és így tovább.

-Mi az én történetem a szellem megnyilatkozásával kapcsolatban? – kérdeztem, kissé zavarodottan.

-Ha létezik harcos, aki tudatában van a történeteinek, akkor te vagy az – felelte don Juan. – Végül is évek óta írsz róluk. Azonban, mivel gyakorlati ember vagy, nem ismerted fel az absztrakt magokat. Mindent pusztán azért tettél, hogy még gyakorlatiasabbá válj. Habár a végletekig kidolgoztad a történeteidet, fogalmad sincs arról, hogy mindegyiknek volt egy absztrakt magja. Ennélfogva számodra minden tettem gyakorlati tevékenységnek, ráadásul sokszor hóbortos gyakorlati tevékenységnek tűnik; úgy gondolod, varázslást igyekszem tanítani egy vonakodó, és az idő legnagyobb részében ostoba tanítványnak. Amíg ezen fogalmak szerint vizsgálod a dolgokat, az absztrakt magok kicsúsznak a kezeid közül.

-Bocsáss meg, don Juan – mondtam –, de a kijelentéseid teljesen összezavarnak engem. Tulajdonképpen miről is beszélsz?

-Próbálom konkrét témaként bemutatni neked a varázslói történeteket – felelte ő. – Soha nem beszéltem kifejezetten erről a témáról, mivel ez hagyományosan rejtve marad. Ez a szellem utolsó furfangja. Azt mondják, amikor a tanítvány megérti az absztrakt magokat, az olyan, mint amikor a piramis csúcsára felkerül az épületet lepecsételő zárókő.

Sötétedett, és úgy tűnt, nemsokára újra elered az eső. Attól tartottam, hogy közben kelet felől fog fújni a szél, akkor el fogunk ázni az üregben. Biztos voltam abban, hogy don Juan is tudatában van ennek, de úgy tűnt, nem törődik a dologgal.

-Holnap reggelig nem fog esni – mondta.

Amikor meghallottam, hogy megválaszolja belső gondolataimat, önkéntelenül is felpattantam, és bevertem a fejemet a barlang mennyezetébe. Az ütéssel járó tompa puffanás még a fájdalomnál is rosszabb volt.

Don Juan az oldalát fogta a nevetéstől. Egy idő után valóban a fejem valóban elkezdett sajogni, és muszáj volt megmasszíroznom.

-A társaságod éppoly élvezetes a számomra, mint amilyen minden bizonnyal az enyém volt a jótevőm számára – mondta, és újra nevetni kezdett.

Néhány percig hallgattunk. Vészjósló volt körülöttem a csend; szinte hallani véltem az alacsonyan szálló felhők suhogását, amint aláereszkednek ránk a magasabb csúcsokról. Aztán rájöttem, hogy a könnyű szellő hangját hallom. A sekély üregben elfoglalt helyemről a zaj emberi suttogásnak tűnt.

-Nekem abban a hihetetlen szerencsében volt részem, hogy két nagual tanított – mondta don Juan, megtörve szél rám gyakorolt hipnotikus hatását. – Egyikük természetesen az én jótevőm, Julian nagual volt, a másik pedig az ő jótevője, Elías nagual. Az én esetem egyedi volt.

-Miért volt egyedi a te eseted, don Juan? – kérdeztem.

-Azért, mert a nagualok nemzedékek óta mindig évekkel azután gyűjtötték össze a tanítványaikat, hogy a saját mestereik már elhagyták ezt a világot – magyarázta don Juan. – Kivéve az én jótevőmet. Én nyolc évvel azelőtt lettem Julian nagual tanítványa, hogy az ő jótevője elhagyta volna a világot. Ajándékba kaptam ezt a nyolc évet. Ez volt a legszerencsésebb dolog, ami csak történhetett velem, mivel így lehetőségem nyílt arra, hogy két ellentétes temperamentumú embertől tanuljak. Olyan volt, mintha egy erőteljes apa, és egy még erőteljesebb nagyapa nevelne, akik nem voltak egy véleményen, és egy ilyen küzdelemben mindig a nagyapa nyer. Úgyhogy én tulajdonképpen Elías nagual tanításának eredménye vagyok. Nem csak vérmérsékletemben, de kinézetem alapján is közelebb állok hozzá. Mondhatni, neki köszönhetem a finomhangolásomat. Mindazonáltal azon munka nagyobb részét, mely arra irányult, hogy nyomorúságos lényből feddhetetlen harcossá váljak, a jótevőm, Julian nagual végezte el.

-Hogy nézett ki Julian nagual? – kérdeztem.

-Tudod, hogy mind a mai napig nehéz őt magam elé képzelnem? – mondta don Juan. – Tudom, hogy képtelenségnek hangzik, de az igényeinek vagy a körülményeknek megfelelően képes volt fiatal vagy öreg, jóképű vagy csúnya, megviselt és gyenge vagy erős és férfias, kövér vagy karcsú, átlagos termetű vagy nagyon alacsony lenni.

-Azt mondod, hogy Julian nagual színész volt, aki kellékek segítségével különböző szerepeket játszott?

-Nem, ő nem használt kellékeket, és nem pusztán színész volt. Természetesen nagyszerű színész is volt, de nem erről beszélek. A lényeg az, hogy képes volt átalakítani magát, és képes volt homlokegyenest ellenkező karakterű személyekké válni. Az, hogy nagyszerű színész volt, képessé tette őt arra, hogy élethűen ábrázolja mindazon apró viselkedésbeli sajátosságokat, melyek eredetivé teszik az egyes lényeket. Mondjuk úgy, hogy olyan könnyedén váltott alakot, ahogy más ruhát vált.

Türelmetlenül kértem, hogy meséljen többet a jótevője átalakulásairól. Azt mondta, őt valaki megtanította arra, hogyan derítsen fényt ezekre az átalakulásokra, de ha tovább magyarázná őket, kénytelen lenne más történetekbe is belebonyolódni.

-Hogyan nézett ki Julian nagual, amikor önmaga volt? – kérdeztem.

-Mondjuk, hogy mielőtt naguallá vált volna, nagyon vékony és izmos volt – felelte don Juan. – A haja fekete volt, sűrű és hullámos. Hosszú, nemes orra volt, erős fehér fogai, ovális arca, erős állkapcsa, és fénylő, sötétbarna szeme. Körülbelül százhetven centi magas volt. Nem indián volt, és nem is sötétbőrű mexikói, de nem volt fehér sem. Valójában teljesen egyedi volt az arcszíne, különösen idősebb korában, amikor folyton változott, a sötéttől az egészen világosig, és vissza. Amikor először találkoztam vele, világosbarna bőrű öregember volt, aztán, ahogy múlt az idő, nálam talán csak néhány évvel idősebb, húszegynéhány éves, világos bőrű fiatalemberré vált.

-Ám ha külső megjelenésének változásai elképesztőek voltak – folytatta –, akkor az átalakulásait kísérő hangulat- és viselkedésbeli változásai még inkább azok voltak. Kövér fiatal férfiként például jókedvű volt és buja. Szikár öregemberként kicsinyessé és gyűlölködővé vált, elhízott öregemberként pedig ő volt a létező legnagyobb tökfilkó.

-Volt egyáltalán olyan alkalom, amikor önmaga volt? – kérdeztem.

-Abban az értelemben, ahogy én önmagam vagyok, nem – felelte don Juan. – Mivel engem nem érdekelnek az efféle átváltozások, én mindig ugyanolyan vagyok. Ő azonban egyáltalán nem hasonlított rám.

Rám pillantott, mintha a belső erőmet mérné fel, aztán elmosolyodott, megrázta a fejét és hangos nevetésben tört ki.

-Mi olyan mulatságos, don Juan? – kérdeztem.

-Az, hogy te még mindig túl merev és prűd vagy ahhoz, hogy teljes egészében értékeld a jótevőm átváltozásainak természetét és hatókörét – mondta. – Csak remélem, hogy amikor ezekről a dolgokról beszélek neked, nem válsz betegesen megrögzötté.

Valamilyen oknál fogva egyszeriben nagyon kellemetlenül kezdtem érezni magam, és muszáj volt témát váltanom.

-Miért hívják a nagualokat "jótevőknek", és nem csak egyszerűen tanítóknak? – kérdeztem feszengve.

-Ez egy gesztus a tanítványok részéről – mondta don Juan. – A nagual a hála elemi érzését kelti a tanítványaiban. Végül is a nagual az, aki formába önti, és elképzelhetetlen területeken vezeti keresztül őket.

Megjegyeztem, hogy a tanítás véleményem szerint a legnagyszerűbb, legönzetlenebb dolog, amit valaki tehet egy másik emberért.

-Számodra a tanítás azt jelenti, hogy az ember különböző sémákról beszél. A varázslók számára a tanítás az, amit a nagual tesz a tanítványaiért. A nagual megcsapolja számukra a világegyetem uralkodó erejét, a szántszándékot – az erőt, mely megváltoztatja és újrarendezi a dolgokat, vagy eredeti formájukban tartja meg őket. A nagual szavakba önti, aztán irányítja a következményeket, melyekkel ez az erő járhat a tanítványokra nézvést. A nagual formáló szántszándéka nélkül nem létezne számukra áhítat, nem lennének csodák. És a tanítványok ahelyett, hogy a felfedezés varázslatos utazásának vágnának neki, csak egy szakmát tanulnának ki: gyógyítók, varázslók, jósok, sarlatánok vagy más efféle mesteremberek lennének.

-El tudnád magyarázni nekem, mi is a szántszándék? – kérdeztem.

-A szántszándék megismerésének egyetlen módja az, ha közvetlenül, a közte és az összes érző lény között létező eleven kapcsolaton keresztül ismeri meg az ember – felelte don Juan. – A varázslók a szántszándékot a leírhatatlannak, a szellemnek, az absztraktnak, a nagualnak nevezik. Én szívem szerint nagualnak nevezném, de mivel a csoport vezetőjére szintén ezt a kifejezést szokás alkalmazni, úgy döntöttem, hogy szellemnek, szántszándéknak, absztraktnak fogom hívni.

Hirtelen elhallgatott, és azt javasolta, maradjak csendben, és gondolkodjak el azon, amit mondott. Eddigre már teljesen besötétedett. A csend olyan mély volt, hogy ahelyett hogy egyfajta pihentető, nyugodt állapotba ringatott volna, felzaklatott engem. Képtelen voltam rendezni a gondolataimat. Megpróbáltam a don Juan által elmondott történetre összpontosítani a figyelmemet, de a gondolataim folyton másfelé terelődtek, és végül álomba merültem.

Az első történet, részlet Carlos Castaneda A CSEND ERELYE című könyvéből...