KARÁCSONYI TÖRTÉNET

 Megtört, igen fáradt asszony lépett be egy boltocskába és a karácsonyi vacsorához kért némi élelmiszert. A boltos nem szívlelte a kéregetőket, az asszonyhoz mégis türelmesen szólt:

– És mennyit tud rá költeni?

Az asszony szégyenlős keserűséggel ezt felelte:

– A férjem nem jött haza a háborúból, két kisgyermekem lázas beteg, én magam pedig csupán egy kis imádságot tudok önnek felajánlani.

– Imádságot? – képedt el a kereskedő – Aztán mennyit ér az? Hol tudok én azért bármit is beszerezni a feketézőktől?

Az asszony azonban nem szólt, csak könnyezve állt.

A kereskedő kissé elszégyellte magát, és hogy halogassa a dolgot, így szólt a hadiözvegyhez:

– Na nem bánom! Írja le otthon azt az imát és hozza el nekem. Majd megmérjük valahogy!

Legnagyobb meglepetésére azonban az asszony elővett a zsebéből egy összehajtott papírost és mentegetőzve átadta:

– Már meg is írtam az éjszaka, amikor őrködtem beteg gyermekeim ágyánál!

A kis üzlet közben megtelt emberekkel. A boltos, hogy valamiképp jól fessen vevői előtt, kikapta az asszony kezéből a papírt és anélkül, hogy elolvasta volna, rádobta a mérlegsúlyok helyére. Persze már bánta, hogy belement a játékba, de azért így kajánkodott:

– Na lássuk, mennyit ér az imája!?

Ezt követően a mérlegtálcára lökött egy sodort újságpapír-stanicli lisztet, úgy 30 dekát. A mutató meg se mozdult. A kereskedő csak nézett.

A vevők is kérdőn tekintettek a boltosra. Ez zavarában rátett egy stanicli cukrot is, meg egy fél vekni kenyeret, aztán húsz deka zsírt, de a mérleg meg se mozdult. Elképedve egyre csak pakolt, már azt se tudta, hogy zavarában, szeretetből vagy dühében, mert közben a vásárlók is figyelték. Próbált kemény lenni, aztán elvörösödött arccal odaszólt az asszonynak:

– Na, elpakolná már végre? Más vevőm is van! – miközben maga is észrevette, hogy nem is tudja miket beszél.

Az asszony röstellve a könnyeit, sebtében elpakolta az élelmet és indulni készült. A boltos azonban utána szólt:

– Ejnye, a tojásokat meg itt hagyja? – és átadott még kettő, papírba göngyölt tojást is. Az asszony csak annyit mondott, hogy; Az Isten megáldja mindezért! – és távozott.

A kereskedő – mint aki álomból ébredt –, azonnal megvizsgálta a mérleget és csak a fejét vakarta, mert látnia kellett, hogy az eltörött. A cédulát mérgében vagy zavarában, zsebre vágta!

A boltosnak még Szenteste előtt hazajött két eltűntnek hitt, leventekorú fia, akiket társaikkal együtt egy Ausztriából érkező vonatról szedtek le az oroszok, hogy valamennyiüket kényszermunkára vigyék. Ők ketten még Magyarországon megszöktek a transzportból. A feleségétől is üzenet jött a kórházból, hogy vinne be neki télikabátot, mert meggyógyult a tífuszból.

A kereskedő – aki nem volt hívő ember –, érezte, hogy meg kell köszönnie Istennek a vele történteket és össze-vissza kapkodva keresni kezdte a sokat érő papírt. Amint keze ügyébe került a kopottas cédula, elcsodálkozva olvasta a rövidke mondatot: Mindennapi kenyerünket add meg nekünk ma. (Mt 6,11)

Az esetet soha nem felejtette el, sőt kifejezetten hálát érzett a különös, ismeretlen asszony iránt, akivel aztán soha többé nem találkozott.

Az évtizedek múltán már-már csak karácsonyi álomnak hitte volna a történetet, de az a megsárgult értékpapír bekeretezve, mint valami kiváltságlevél –, a szoba főhelyén emlékeztette.

A cédula történetét a családban mindenki ismerte és azóta, ha Szentesténként összejöttek és unokástól mindannyiszor együtt imádkozták a Miatyánkot, a mindennapi kenyerünk-höz érve valamennyiük szemében megcsillantak a könnyek...