ISTEN MÉG NEM VESZÍTETTE EL AZ EMBERISÉGBE VETETT BIZALMÁT
Földi zarándoklatunk során fontos állomásához érkezett az Ember és a számára teremtett világ. Sok ezer évnyi kihagyást követően ismételten és a legközvetlenebbül érzékelhetően nyiladozni kezdenek a rejtett dimenziók, s hatalmas változások forgóajtaja előtt áll az emberiség.
Világokon át tartó szakadatlan küzdelmeink során, napjainkra, minden létező érzelmi, értelmi és ösztön-örvények legmélyebbikének legaljára érkezett fajunk, hogy az iszapot maga körül sodródva kavarva, megkezdje vágyakozó felfelé szárnyalását a magasabb világok felé. Átütő erejű éveket élünk, s ennek jobbára önmagunk sem vagyunk tudatában. Legfeljebb ha olykor furcsán rácsodálkozunk arra, mintha egyre többen sodródnának közülünk az idegbetegség szélére, s a világtól és egymástól szépet és jót váró emberiség, mára szinte csak negatívumokat produkál.
Pedig folyamatosan, megszakítás nélkül sugárzik felénk a Kegyelem, amely minden élőlénynek kijár, s árad felénk a Kozmikus Szeretet; egyre csak azt igazolva, hogy Isten még mindig nem veszítette el bizalmát az emberiség iránt. (Ugyanezt Goethe, az egyik legnagyszerűbb beavatott, szavaival idézve: " A Földön minden újszülött azt hozza hírül, hogy Isten még nem veszítette el az emberiségbe vetett bizalmát").
Elnyűtt fátyolként szakadoznak dimenzióink határai, tudatunkba, hétköznapjainkba, eleddig ismeretlen érzések, tényezők és történések könyökölnek bele könyörtelenül, reánk bízva, hogy észrevesszük-e őket. E folyamat kivétel nélkül minden embert érint, s érinti a körénk rendezett élővilágot, természeti jelenségeket, időjárási változásokat és egyre "stresszesedőbb" élet-helyzetek is, ám meghagyja azt a jótékony lehetőséget, hogy akikben ez nem tudatosul, nem támaszt erre igényt, annak a számára jelen változások lényege - saját szabad akaratából - továbbra is rejtve marad.
Ez az ezredvég igen nagy kihívás mindannyiunk számára, amely végképp próbára teszi Földünk és az élővilág teherbíró-képességét is. Mégsem nevezhető mind egynek, hogy a gyorsulva zajló események közepette milyen tartással, hittel, lelki békével és biztonságérzettel rendelkezünk, s hogy ezekből mennyit vagyunk képesek, csöppnyi önzetlenséggel és alázattal szétosztani másoknak.
Jelen változások, amennyiben nem találunk rá a világgal oly közös Harmóniánkra, a szárnyalás és bukás lehetőségei közepette természetesen egyre inkább a bukást vetítik elénk, s az ezzel kapcsolatos apróbb és nagyobb napi élményeink végképp próbára teszik legtöbbünk türelmét, idegrendszerét, és lelki teherbírásunkat egyaránt.
Közülünk mindazok, akik nem képesek kellő figyelmet szentelni e kozmikus mértékű - mégis főképpen önnön magunkban zajló – történésekre, szinte automatikusan veszélybe kell hogy sodorják saját testi és lelki EGÉSZ-ségüket, s egyre kevésbé lesznek képesek átélni, megtapasztalni, és másoknak magyarázni az életünk eseményeit irányító Összhangzatot.
Valamennyiünk lélekfejlődése egyedi utakon jár - hiszen minden földi ember egyedi és megismételhetetlen - , s ennek megfelelően a földi feladataink is olykor egymásétól nemcsak hogy eltérőek, hanem esetleg akár totálisan ellentétes értelműek is lehetnek. E kaotikus, "istenemberi" szár-nyalásunk szintjén valamennyi földi eltévelyedésünk mégis egységesen közös elnevezést kapott, ennek a neve pedig: Betegség.
A Betegség: a meg nem oldott és végre nem hajtott földi feladataink intő jele, a Lélek nyelve, a Harmónia hiánya, azaz: életünk vesztesége -- ha elfogadjuk, ha nem, ha teszünk ellene, ha nem.
Ezekben az években öröm mámorában kellene hogy ússzon az Ember, mert közülünk bárki a magasabb dimenziók földi vetületévé válhatna. Erre az emberiség történetében, "tömeges" méretekben, eleddig sohasem adódott lehetőség.
Nem vak véletlen szükséges ahhoz, hogy a magasabb Tudat az emberre szemet vessen, s nem is a szerencsének kell közrejátszania: az eredmény és a részvétel pusztán a naponkénti gondolatainktól függ. Mindazok pedig, akik ezt az aprócska áldozatot felvállalják, meg fogják tapasztalni, hogy az Isteni Dimenziók milyen nagyon várják az EMBER diadalát…
