EGY TOLTÉK INDIÁN VARÁZSLÓ TANÍTÁSAIBÓL
A TÖRÉSPONTNAK HISZED, DE A VILÁG MEGÁLLÍTÁSA AZ EMBER VALÓDI TERMÉSZETÉHEZ VEZET
Don Juan a belső csendet olyan sajátos létállapotként határozta meg, melyben a gondolatok nem léteznek, és az ember egy olyan szintről tud cselekedni, ami más, mint a mindennapi tudatosságé. Hangsúlyozta, hogy a belső csend gondolataink állandó társaságának, a belső párbeszédnek a felfüggesztését jelenti, és emiatt a tökéletes nyugalom állapota.
– A régi varázslók belső csendnek nevezték – mondta don Juan –, mivel ebben az állapotban az érzékelés nem az érzékszervektől függ. A belső csend alatt az ember egy másik képessége dolgozik; az a képesség, ami őt mágikus lénnyé teszi, pontosan az a képesség, amit nem maga az ember, hanem egy külső hatás korlátozott.
– Mi ez a külső hatás, ami korlátozta az ember mágikus képességét? – kérdeztem.
– Ezt a témát később vitatjuk meg – felelte don Juan. – Nem ez a jelenlegi beszélgetésünk tárgya, habár valóban ez a legkomolyabb oldala az ősi Mexikóban élt sámánok varázslótudományának.
– A belső csend az az állomás, ahonnan minden varázslat ered. Más szavakkal, minden, amit teszünk, ehhez az állomáshoz vezet minket, ami, mint minden más a varázslók világában, nem fedi fel magát egészen addig, amíg valami hatalmas dolog meg nem ráz minket.
Don Juan azt mondta, hogy az ősi Mexikó varázslói végtelen számú módot eszeltek ki arra, hogy alapjaiban rázzák meg magukat, vagy más gyakorlóit a varázslásnak, annak érdekében, hogy elérjék a belső csend hőn áhított állapotát. A legvalószínűtlenebb cselekedeteket gondolták ki – melyek talán olyannak tűntek, mint amiknek semmi közük sincs a belső csend kereséséhez, mint például a vízesésekbe ugrás vagy az éjszakák eltöltése egy fa legfelső ágairól fejjel lefelé lógva –, hogy olyan kulcspontok legyenek, melyek létrehozzák a csendet.
Az ősi Mexikó sámánjainak elvi magyarázatait követve don Juan kategorikusan kijelentette, hogy a belső csend növekszik, felhalmozódik. Az én esetemben erőfeszítéseket tett, hogy elvezessen a belső csend magjának magamban való megalkotásához, hogy aztán minden alkalommal másodpercről másodpercre növeljem azt, valahányszor gyakorlom. Kifejtette, hogy az ősi Mexikó varázslói felfedezték, hogy az idő szempontjából minden egyénnek különböző belső csend küszöbe van, úgy értve, hogy mindannyiunknak fenn kell tartanunk a belső csendünket egyedi küszöbünk idejének hosszáig, mielőtt az dolgozni kezd.
– Mit tartottak ezek a varázslók annak a jelének, hogy dolgozik a belső csend, don Juan? – kérdeztem.
– A belső csend attól a pillanattól fogva dolgozik, hogy növelni kezded – válaszolta. – A régi varázslók a csend egyéni küszöbe elérésének végső, drámai végeredményét keresték. Néhány nagyon tehetséges gyakorlónak csak néhány percnyi csöndre van szüksége, hogy elérje a hőn áhított célt. Másoknak, kevésbé tehetségeseknek, a csönd hosszú időszakára, talán több mint egy órányi teljes nyugalomra van szükségük, mielőtt elérik a kívánt eredményt. A kívánt eredmény pedig nem más, mint az, amit a régi varázslók a világ megállításának neveztek: az a pillanat, amikor körülöttünk minden megszűnik annak lenni, ami mindig volt.
– Ez az a pillanat, amikor a varázslók visszatérnek az ember valódi természetéhez – folytatta don Juan. –
A régi varázslók teljes szabadságnak is nevezték. Ez az a pillanat, amikor a rabszolga ember szabad lénnyé válik, és képessé olyan érzékelési teljesítményekre, melyek ellenszegülnek lineáris képzeletünknek.
Don Juan biztosított arról, hogy a belső csend a sugárút, mely az ítéletek valódi felfüggesztéséhez vezet – egy olyan pillanathoz, amikor az univerzum egészéből beáramló érzékelési adatok megszűnnek az érzékszervek által tolmácsoltnak lenni, olyan pillanathoz, amikor a megismerés megszűnik olyan erőnek lenni, mely a nyelvhasználaton és az ismétlésen keresztül meghatározza a világ természetét.
– A varázslóknak szükségük van egy töréspontra, hogy a belső csend működése felléphessen – mondta don Juan. – A töréspont olyan, mint a habarcs, amit a kőműves a téglák közé rak. Csak amikor a habarcs megkeményedik, válnak a laza téglák szerkezetté.
Don Juan kapcsolatunk kezdetétől fogva sulykolta belém a belső csend értékességét és szükségességét. Minden tőlem telhetőt megtettem, hogy kövessem a javaslatait, másodpercről másodpercre halmozva fel a belső csendet.
Nem volt módom arra, hogy felmérjem ennek a felhalmozódásnak a hatását, és arra sem, hogy megítéljem, elértem-e bármiféle küszöböt, vagy sem. Egyszerűen kitartóan igyekeztem gyarapítani, nemcsak azért, hogy kedvében járjak don Juannak, hanem mert önmagában is kihívássá vált...
Részlet "Carlos Castaneda A végtelen aktív oldala" című könyvéből...
