CARLOS CASTANEDA - A VÉGTELEN AKTÍV OLDALA
Bevezető
Ez a könyv életem emlékezetes eseményeinek gyűjteménye. Összeállításuk során don Juan Matus mexikói jaki indián sámán javaslatait követtem, aki tanítóként tizenhárom éven át azon igyekezett, hogy elérhetővé tegye számomra azoknak a sámánoknak a megismerési világát, akik Mexikóban éltek az ősi időkben. Don Juan Matus javaslata, hogy állítsam össze az emlékezetes eseményeknek ezt a gyűjteményét, olyan volt, mintha véletlenszerű lenne, mintha csak a pillanat hevében jutott volna az eszébe. Ez volt don Juan tanítási módszere. Az egyszerűséggel leplezte bizonyos műveletek fontosságát. Ily módon elrejtette a véglegesség fullánkját, olyannak mutatva azt, mint ami semmiben sem különbözik a mindennapi élet dolgaitól.
Az idő múlásával don Juan elárulta nekem, hogy az ősi Mexikó sámánjai az emlékezetes események gyűjteményét olyan eszköznek találták, ami megmozgatja a bennünk lévő rejtett energiakészleteket. Úgy magyarázták ezeket a készleteket, mint amik olyan energiából állnak, mely magából a testből ered, de elmozdultak, kilökődtek a mindennapi élet körülményeinek hatására és elérhetetlenné váltak. Ebben az értelemben Don Juan és leszármazási ágának sámánjai számára az emlékezetes események gyűjteménye használatlan energiájuk átcsoportosítására szolgáló eszköz volt.
Az előfeltétele ennek a gyűjteménynek az az őszinte és teljesen véghezvitt cselekedet volt, hogy az ember összeállította érzelmeinek és felismeréseinek teljes összegét, anélkül, hogy abból bármit kispórolt volna. Don Juan szerint leszármazási vonalának sámánjai meg voltak arról győződve, hogy az emlékezetes események gyűjteménye az eszköz ahhoz az érzelmi és energetikai rendezéshez, ami az érzékelés értelmében elengedhetetlen a végtelenben való utazáshoz.
Don Juan elmagyarázta annak a sámáni tudásnak a teljes célját, amit ő gyakorol ahhoz, hogy felkészüljön a végső utazással való szembenézésre: azzal az utazással, amelyet minden emberi lénynek meg kell tennie élete végén. Azt mondta, fegyelmük és elszántságuk révén a sámánok képesek megőrizni egyéni tudatukat és szándékukat a halál után. Számukra a modern ember által "halál utáni életnek" nevezett, homályos, idealista állapot konkrét terület volt, zsúfolásig telve egy másik rendszer gyakorlatias ügyeivel, melyek különböznek ugyan a hétköznapi világ gyakorlatias ügyeitől, mégis hasonló funkcionális gyakorlatiassággal bírnak. Don Juan úgy tartotta, a sámánok életük emlékezetes eseményeinek összegyűjtésével készülnek fel arra, hogy belépjenek erre a konkrét területre, melyet a végtelen aktív oldalának neveznek.
Egy délután vékony bambuszrudakból készült, laza szerkezetű ramadája alatt beszélgettem don Juannal. Olyan volt, mint egy fedett tornác, ami bizonyos mértékig véd a naptól, de egyáltalán nem nyújt oltalmat az eső ellen. Néhány kicsi, erős doboz szolgált padként. Márkajelzéseik fakók voltak, és inkább díszítésnek látszottak, nem lehetett őket beazonosítani. Az egyiken ültem, hátamat a ház elülső falának vetve. Don Juan egy másik dobozon ült, a ramadát tartó egyik rúdnak dőlve. Csak néhány perccel ezelőtt érkeztem. Egész nap vezettem a meleg, párás időben. Ideges voltam, nyugtalan és izzadt.
Amint kényelmesen elhelyezkedtem, don Juan azonnal beszélni kezdett. Szélesen mosolyogva megjegyezte, hogy a túlsúlyos emberek szinte sosem tudják, hogyan küzdjenek meg a kövérséggel. Az ajkain játszó mosoly azt sugallta, nem tréfálkozik. A lehető legegyenesebb, de mégis közvetett módon felhívta a figyelmemet arra, hogy túlsúlyos vagyok.
Olyan ideges lettem, hogy felborultam a dobozzal, amin ültem, és nagyon erősen bevágtam a hátamat a vékony falba. Az ütközés alapjaiban rázta meg a házat. Don Juan kérdően nézett rám, de ahelyett hogy megkérdezte volna, jól vagyok-e, megnyugtatott, hogy nem döntöttem össze a házat. Ezután részletesen elmagyarázta, hogy ez a ház csak ideiglenes lakóhelye, valójában valahol máshol él. Amikor megkérdeztem, hol él valójában, rám meredt. Tekintete nem volt harcias, inkább a helytelen kérdésektől való határozott elrettentés volt. Nem értettem, mit akar. Azon voltam, hogy újra feltegyem a kérdést, amikor megállított.
– Ilyen kérdéseket nem teszünk fel errefelé – jelentette ki határozottan. – Eljárásokról és eszmékről kérdezz bármit, amit akarsz. Amikor készen állok majd, hogy elmondjam hol élek, elmondom neked, anélkül hogy kérdezned kellene.
Azonnal elutasítva éreztem magam. Akaratlanul is elvörösödtem. Kétségkívül megsértődtem. Don Juan kirobbanó nevetése méginkább felbosszantott. Nemcsak hogy elutasított, de megsértett és még ki is nevetett.
– Ideiglenesen itt élek, mivel ez egy mágikus központ – folytatta viharos hangulatom iránt közömbösen. – Valójában temiattad élek itt.
Állítása kizökkentett. Nem tudtam elhinni. Azt gondoltam, valószínűleg azért mondja ezt, hogy enyhítsen a sértése miatti ingerültségemen.
– Tényleg miattam élsz itt? – kérdeztem végül, mert nem tudtam féken tartani kíváncsiságomat.
– Igen – mondta nyugodtan. – Fel kell hogy készítselek. Olyan vagy, mint én. Megismétlem neked, amit már elmondtam: a sámánok vagy varázslók minden nemzedékének nagualja vagy vezetője számára az a feladat, hogy megtalálja azt az új férfit vagy nőt, aki csakúgy mint ő, dupla energetikai szerkezettel rendelkezik; és én láttam benned ezt a sajátosságot a nogalesi buszállomáson. Amikor látom az energiádat, két egymásra helyezett fénylő labdát látok, az egyiket a másikon, és ez a jellegzetesség összeköt minket. Nem tudlak téged többé úgy elutasítani, ahogy te el tudsz utasítani engem.
Szavai nagyon különös nyugtalanságot keltettek bennem. Egy perccel ezelőtt még dühös voltam, most sírni szerettem volna.
Azzal folytatta, hogy el akar engem indítani azon az úton, amit a sámánok a harcosok útjának neveznek, igénybe véve a hely erejét, ahol él, mivel az nagyon erős érzések és reakciók középpontja. Harcias emberek éltek itt évezredeken át, akik háborús ügyeikkel átitatták a tájat.
Don Juan abban az időben Sonora államban élt, Észak-Mexikóban. száz mérföldnyire délre Guaymas városától. Terepgyakorlatom végzésének címén mindig itt látogattam meg.
– Háborúba kell bocsátkoznom, don Juan? – kérdeztem őszintén aggódva, miután kijelentette, hogy egy nap szükségem lesz háborús tapasztalatokra. Már megtanultam, hogy mindent, amit mond, a lehető legkomolyabban kell vennem.
– Arra mérget vehetsz – válaszolta mosolyogva. – El fogok költözni innen, miután magadba ittál mindent, amit csak magadévá tehetsz ebből a vidékből.
Nem volt okom kételkedni abban, amit mondott, de nem tudtam őt máshol elképzelni. Teljes mértékben része volt mindannak, ami körülvette őt. A háza azonban valóban ideiglenes lakóhelynek nézett ki. A jaki farmerek tipikus, levakolt vesszőfonatból készült, lapos, zsúpfedelű kunyhója volt, egy tetőtlen konyhával és egy nagy helyiséggel alváshoz és étkezéshez.
– Nagyon nehéz túlsúlyos emberekkel foglalkozni – mondta.
Ez következetlenségnek tűnt, de nem volt az. Don Juan egyszerűen visszatért ahhoz a témához, amibe belekezdett, mielőtt félbeszakítottam azzal, hogy bevágtam a hátamat a házfalba.
– Egy perccel ezelőtt úgy csapódtál a házamnak, mint egy vasgolyó – mondta lassan csóválva a fejét. – Micsoda ütközés! Egy pocakos emberhez méltó ütközés!
Az a kényelmetlen érzésem volt, hogy úgy beszél, mint aki már lemondott rólam. Azonnal védekező álláspontra helyezkedtem. Somolyogva hallgatta viharos magyarázkodásomat arról, hogy a súlyom normális a csontszerkezetemhez képest.
– Ez igaz – ismerte be komolyan. – Nagy csontjaid vannak. Valószínűleg könnyedén felszedhetnél még vagy tíz kilót, és senki, biztosíthatlak róla, senki nem venné észre. Én nem venném észre.
Hamiskás mosolya azt sugallta, határozottan pocakos vagyok. Ezután általánosságban kezdett érdeklődni az egészségem felől, és én beszélni kezdtem, kétségbeesetten próbálva kitérni a súlyomra vonatkozó minden további megjegyzése elől. Végül ő változtatott témát.
– Mi újság a különcségeiddel és aberrációiddal? – kérdezte fapofával.
Ostobán azt feleltem, jól vannak. "Különcségeknek és aberrációknak" a gyűjtőszenvedélyemet nevezte. Abban az időben újult lelkesedéssel vetettem magam abba, amit egész életemben szerettem: gyűjteni bármit, ami gyűjthető. Magazinokat, bélyeget, lemezeket és II. világháborús holmikat, például tőröket, katonai sisakokat, zászlókat, és ehhez hasonló dolgokat gyűjtöttem.
– Mindössze annyit tudok mondani az aberrációimról don Juan, hogy próbálom eladni a gyűjteményeimet – mondtam egy utálatos dolog megtételére kényszerített mártír hangján.
– Nem olyan rossz elképzelés gyűjtőnek lenni – mondta teljesen komolyan. – Nem az a dolog lényege, hogy gyűjtesz, hanem az, hogy mit gyűjtesz. Te ócskaságokat, értéktelen tárgyakat gyűjtesz, amik éppolyan biztosan bebörtönöznek, mint a kutyád. Nem kerekedhetsz csak úgy fel, ha van egy háziállatod, amire vigyáznod kell, vagy ha amiatt kell aggódnod, hogy mi lesz a gyűjteményeiddel, ha nem vagy a közelben.
– Hidd el don Juan, én komolyan vevőket keresek.
– Nem, nem, nem, ne érezd úgy, hogy bármivel is vádollak. Valójában szeretem a gyűjtőszellemedet. Csak a gyűjteményeidet nem szeretem, ennyi az egész. Azonban szeretném lekötni a gyűjtőszenvedélyed. Egy valóban értékes gyűjteményt szeretnék a figyelmedbe ajánlani.
Don Juan egy hosszú pillanatig hallgatott. Úgy tűnt, hogy a szavakat keresi, de az is lehet, hogy csak drámai, ügyesen elhelyezett tétovázás volt. Mély, átható tekintettel nézett rám.
– Minden harcosnak kötelessége elkészítenie egy speciális albumot. Egy albumot, ami felfedi a harcos egyéniségét, ami tanúskodik az életkörülményeiről.
– Miért hívod ezt gyűjteménynek, don Juan? – kérdeztem vitatkozó hangon. – Vagy albumnak, ha már itt tartunk?
– Mivel mindkettő. De mindenekelőtt olyan, mint emlékek képeinek, az összegyűjtött emlékezetes események képeinek albuma.
– Ezek az emlékezetes események valamilyen sajátos módon emlékezetesek?
– Azért emlékezetesek, mert különleges jelentőségük van az ember életében. Azt javaslom, állítsd össze ezt az albumot, úgy, hogy összeszeded a különböző eseményeket, melyeknek nagy jelentősége volt a számodra.
– Életem minden eseményének nagy jelentősége van számomra, don Juan! – jelentettem ki erélyesen, és rögtön éreztem nagyképűségem hatását.
– Nem igazán – felelte mosolyogva, láthatóan roppantul élvezve a reakciómat. – Életed nem minden eseményének volt különleges jelentősége számodra. Úgy gondolom, hogy van azonban néhány, melyek alighanem megváltoztatták a dolgaidat és megvilágították az utadat. Általában azok az események, melyek megváltoztatják utunkat, személytelenek, ugyanakkor végletesen személyesek.
– Nem akarok akadékoskodni, don Juan, de hidd el, minden, ami történt velem, megfelel ezeknek a feltételeknek – mondtam, miközben tudtam, hogy hazudok.
Amint ezt kijelentettem, rögtön mentegetődzni akartam, de don Juan nem figyelt rám, mintha nem is mondtam volna semmit.
– Erre az albumra ne közhelyekben, vagy élettapasztalataid triviális feldolgozásaként gondolj!
Mély lélegzetet vettem, becsuktam a szemem és megpróbáltam elcsendesíteni az elmémet. Megoldatatlan problémámról beszélgettem magamban viharosan: kétségkívül egyáltalán nem szerettem meglátogatni don Juant. Jelenlétében fenyegetve éreztem magam. Szavaival hatott rám és semmi teret nem hagyott, hogy megmutathassam az értékemet. Gyűlöltem, hogy elvesztem a tekintélyem, valahányszor csak kinyitom a szám, gyűlöltem, hogy én játszom a bolondot.
De volt bennem egy másik hang. egy mélyebbről jövő, távolabbi, majdhogynem gyenge hang. Ismerős párbeszédem össztüzében hallottam magam, amint azt mondom, túl késő számomra ahhoz, hogy visszaforduljak. Amit tapasztaltam, az nem igazán a saját hangom vagy gondolatom volt, inkább olyan volt, mint egy ismeretlen hang, ami azt mondja, már túl messzire merészkedtem don Juan világában, így nagyobb szükségem van rá, mint a levegőre…
További információ: