KASSAI LAJOS - SZERETEM A HAZÁMAT, DE VÉRZIK ÉRTE A SZÍVEM!

2023.11.02

 Nagyon tehetséges nemzet a magyar, mégsem tud kiteljesedni... Amikor elkezdtem a lovasíjászattal foglalkozni és láttam, elindítója leszek egy új sportágnak, harci művészetnek, rögtön feltűnt valami. Magyarországon rengeteg magot elvetettek, a nagyja szárba is szökkent, néhány még virágba is borult, de a termést, szinte kivétel nélkül, máshol és mások aratták le. 

Feltettem magamnak a kérdést, az általam elvetett magokból származó gyümölcsöket le tudjuk-e majd Magyarországon szüretelni? Eljutunk-e a végkifejletig? Ahogy haladt előre a történet, egyre-másra jöttek a buktatók, rájöttem, mi, magyarok vagyunk önmagunk igazi ellenségei.

Mire gondol?

Olyan transzgenerációs traumák hatják át a nemzetet, amelyekkel képtelenek vagyunk megbirkózni. Generációról generációra hatnak a nácizmus és a kommunizmus traumái, megmérgezik emberi kapcsolatainkat, és akkor itt térnék vissza az eredeti kérdésére, a közéletet is nagyban befolyásolják. Ki kell mondanunk, beteg a magyar néplélek. Minden népnek megvan a maga baja a világgal, de engem elsősorban Magyarország érdekel.

Ez egy csodálatos ország, csodálatos emberekkel. Én a hazámat feltétel nélkül szeretem, a magyar végtelenül tehetséges nép, viszont azt látom, nem tud a képességeinek megfelelően teljesíteni. Ez a lelki betegségünk egyik fő ismérve.

Egyszerűen érdekel, mi lehet az oka, erről szólnak a közéleti szerepvállalásaim. Az évek során arra jutottam, képtelenek vagyunk mihez kezdeni ezekkel a generációról generációra öröklődő terhekkel. Ezek tudat alatt működő, de bennünket mozgató traumák. Nézze, én alapvetően munkásember vagyok. Nem tartom magam a magyar magaskultúra képviselőjének, működtetem a gazdaságom, céget vezetek, csak közben gondolkodom is. Szeretem a hazámat és vérzik a szívem érte, mert nem tud képességeinek megfelelően teljesíteni. Ha ennyit tudnánk csak, megvonnám a vállamat, de nem erről van szó! Mindig kivillan valaki, csak azt általában elkaszálják.

A rendszerváltás óta eltelt nagyjából egy emberöltő. Mennyi kell még, hogy ezeket a transzgenerációs traumákat meghaladjuk?

Amíg az asztal alá söpörjük a problémát, nem beszélünk róla, addig nincs jó válasz erre a kérdésre. Apropó, tudja-e ön, mi az eketalpbetegség?

Igen, öt évig dolgoztam a mezőgazdaságban.

No, akkor pontosan érti, mire gondolok. Az eketalp nyomására létrejött zárvánnyal nem tudunk mit kezdeni!

Nincs átjárás a felszín és az altalaj között?

Pontosan, velünk is ez a baj. A két társadalmi réteg, az altalaj és a felszín emberei annyit "ekézték" egymást, hogy kialakult egy zárvány. Ahogy ön fogalmazott, nincs átjárás, nincs párbeszéd!

Hagyomány és modernitás, népi és urbánus, Hunnia és Pannónia. A két egymásnak feszülő társadalmi réteg miatt terméketlenné vált a magyar talaj. Ezért határoztam úgy, elindítok egy párbeszédet, altalajlazításba kezdek.

Kassai Lajos mint politikus?

Nem, dehogyis! A politikai szembenállást felszámolhatatlannak tartom. Valahol ez egy természetes folyamat.

Értem, hogy a pártoknak egymással szembe kell szállniuk, versenyeznek. A kultúra szereplőinél viszont ez egész egyszerűen megengedhetetlen!

Ön hol helyezi el saját magát az imént bemutatott koordináta-rendszerben?

Azt mondanám, az altalaj embere vagyok, a kommunista rendszer okozta transzgenerációs traumákkal. De, és ez nagyon fontos, kész vagyok kezet nyújtani, együttműködést felajánlani mindazon "talajlakóknak", akik szintén a nemzetet szolgálják.

Mi a helyzet a fogadókészséggel?

Úgy látom, mindkét oldalon kulturális szereplők tömege jutott el idáig, elegük van a megosztottságból. Mindenkinek megvan a maga politikai identitása, de ezt félre lehet, sőt, félre kell tenni.

Képesek vagyunk az együttműködésre? Jelentem, igen! Geszti Péter, amikor elindította a Nemzeti Vágtát, akkor mindkét "talajréteg" egyszerre esett neki.

Az altalaj azért, mert hogy jön egy városi zsidó fiú ahhoz, hogy a hagyományainkhoz nyúljon, a felszín meg azzal jött, mit kell itt magyarkodni. Mindeközben az ötlet maga zseniális, azóta is nagy sikerrel működik. Ékes példája a két talajréteg közti együttműködésnek. Ugyanez van a lovasíjászoknál is. Szerte a világban népszerűsítem, szervezem ezt a sportot. Van, hogy egy konferenciaterembe kell összegyűjtenem az arabot, az oroszt és az amerikait, hiszen mi egy óriási közösséget alkotunk. Ezt csak akkor lehet megtenni, ha mindenki félreteszi saját politikai, vallási vagy bármiféle identitását.

Van egy közös ügy, ez a lovasíjászat, ezért együtt kell dolgoznunk. Ugyanezt szeretném elérni Magyarországon is, dolgozzunk közösen az országért!

Hatvanhárom vagyok, harmincéves voltam a rendszerváltás idején. Életem felét diktatúrában éltem le. Kell a kor ahhoz, hogy az ember lássa és értse az idők változását, anélkül nagyon nehéz. Ezt nem lehet megtanulni. Miből?! Manapság tíz könyvből írják a tizenegyediket. Óriási tragédiánk, hogy az altalaj ikonikus emberei eltűntek, meghaltak. Elment Jankovics Marcell, Makovecz Imre. A hagyomány emberei, akik minden magyarból, minden talajrétegből egyformán elismerést váltottak ki. Nekem altalajlakó magyar emberként az a dolgom, hogy tisztán képviseljem ezeket az értékeket.

Látja-e már a munkája foganatját? Megjelenik-e valami a szélesebb nyilvánosságban ezekből az erőfeszítésekből?

Jó kérdés, nem biztos, hogy ennek most van itt az ideje. Nem vagyok optimista ember, realista vagyok, az a zenész, aki a süllyedő Titanicon még húzza.

Nem látom, hogy mindjárt győzni fogunk, de egy dologban biztos vagyok. Hiszek a kis közösségek erejében és létjogosultságában!

Én nagyon szerencsés ember vagyok, tagja a lovasíjászok közösségének. Azok az értékek, amelyek szerint én a lányaimat felnevelem, adottak. Amikor kirepülnek, nem rögtön ebbe a multikuturális, globalista világba kerülnek, hanem egy tágabb közösségbe, a lovasíjászokéba, amely ugyanazokra az értékekre épült, melyek alapján felneveltem őket. Ezekből a kis közösségekből áll majd össze egy egészséges társadalom.

Úgy is, hogy ezek a feszültségek nem csak a talajrétegek között jelennek meg? Hány meg hány példát tudnánk mondani az altalaj emberei közötti konfliktusra. Remek kezdeményezéseket állított parkolópályára az egók küzdelme.

A változásnak az iskolákban kell elkezdődnie. Ha egy társadalmat formálni akarunk, az az óvodában indul. Ezt csinálja a progresszió is! Kellő energiával már egy generáció alatt komoly változásokat lehet elérni.

Azokat az emberi gyarlóságokat, amelyekről ön is beszél, ki lehet nevelni a gyerekekből. A munkát a gyerekeknél kell kezdeni, mi már öregek vagyunk a változásra. Akik a jövőt a gyárakban, utakban, infrastruktúrában látják, tévednek. A jövő a gyerekeinkben van!

Az imént említette, hogy nem különösebben optimista ember, inkább realistának tartja magát. Milyen az emberiség jövőjének Kassai-féle realista forgatókönyve?

Félek a virtuális jövőtől. A fizikai valóságból tömegek menekülnek majd a virtuális térbe. Pár éve, még a Covid előtt, jártam Vuhanban, Kínában. Átadtunk ott egy pályát. Az egy 12 milliós nagyváros. Lakosainak csak a virtuális térben maradt mozgási lehetősége. Fizikai valójukban nincs hová menniük.

Azt gondolom, az emberiség jövőjének meghatározó kérdése lesz, hogyan élünk együtt és miként élnek vissza ezzel a virtuális térrel. Magyarország szerencsés helyzetben van, itt lenne tér, de érzékelhető a trendek változása.

Velünk a szüleink még azért veszekedtek, mert későn mentünk haza, ma azért kell kiabálni a gyerekkel, hogy végre kimozduljon a számítógép elől. Fogalmunk sincs arról, milyen ingerek érik gyerekeinket a virtuális térben. Félek, ez csak romlani fog.

Melyik a könnyebb, eltérő kultúrák embereit közös nevezőre hozni, vagy a magyar altalaj és felszín képviselőit?

Nehéz kérdés. Mondok egy példát. Az Egyesült Államok történetében óriási szerepe van az öszvéreknek, a vadnyugat meghódításának kultikus állatai. Ehhez mérhető a megbecsültségük is, nagyon kedvelik őket az amerikaiak. Van például egy kanadai fickó, egy nemzetközi bíró, aki öszvéreken lovasíjászik. Igen ám, csakhogy máshol, mondjuk Iránban, azt gondolják, a sportág presztízsét rombolja az, aki öszvérháton íjászkodik.

Egy-egy ilyen konfliktusban nekem kell közvetítenem, én vagyok az alapító, én képeztem ki ezeket az embereket, a problémáikat is nekem kell megoldanom. Mindig lesz feszültség, mindig van olyan probléma, amelyet, ha nem kezelünk időben, katasztrofálissá fajulhat.

Mi a magyar társadalom öszvére?

Az eltérő, egymást kizáró, egymással ellentétes előjelű traumáink. Mást jelent a Horthy-korszak vagy a kommunista hatalomátvétel egy zsidó származású magyarnak és mást egy vidéki, konzervatív embernek. Igaz, hogy azok, akik meg is élték ezeket, lassan kihalnak, de traumáikat, fájdalmaikat átadják az utánuk jövő generációknak. Harmad-, negyedíziglen hordjuk ezeket a sebeket. Számomra abszolút érthető, hogy az a zsidó honfitársam, akinek nagyszülei, dédszülei eltűntek a vészkorszakban, máshogy tekint az árpádsávos zászlóra.

A szimbólumok nagyon fontosak, nem csak összekötnek, szét is választanak. Ugyanez fordítva is igaz.

Elég, ha csak a kommunizmus árnya rávetül valamire, máris zsigeri undort érzek. Akinek a rokonait agyonverték az ÁVO-sok, másként tekint a kommunizmusra, mint az, aki a német megszállás alatt kényszerült bújkálni. Ugyanolyan problémák, csak ellentétes előjellel.

Félre lehet tenni egyáltalán ezeket a traumákat?

Az biztos, hogy nagyon nehéz. Ráadásul a politika remekül játszik az érzelmeinkkel. Hol a kommunista, hol az antiszemita kártyát csapják ki az asztalra.

Folyamatosan lesöpörtük ezeket a problémákat, mára pedig kialakult az eketalpbetegség, megszűnt az átjárás a szekértáborok között. Ezen szeretnék változtatni! Terméketlenné válik a magyar kultúra, ha nem tudjuk újra megnyitni a talajt.

Felvidéki magyarként van némi rálátásom a bennünket körülvevő szláv társadalmakra, amelyek ugyanúgy megélték a maguk nácizmusát és kommunizmusát. Megvannak a transzgenerációs traumáik, az eketalpbetegség azonban mégsem ennyire súlyos, kisebb a megosztottság. Miért?

Nekünk a késő Kádár-korszak mérhetetlen korrupciója rengeteget ártott, egy korrupt társadalmat ért a rendszerváltás. Nem takarítottuk el azokat, akik vezető szerepet játszottak a diktatúra fenntartásában, a csehek például igen.

Ez a mérhetetlen korrupció volt az ára annak, hogy mi lehettünk a "legvidámabb barakk". Ennek örökségét mind a mai napig nem sikerült levetkőznünk, négy év után visszajöttek a kommunisták.

De csak megnyerték a választást, volt rá társadalmi igény ezek szerint…

Persze, de van bármi fogalmunk arról, miféle háttérpaktumok köttethettek a háttérben? Szerintem nincs. Titkosszolgálatok és nagyvállalatok irányítják ma a politikát.

Akkor mi értelme csinálni? Mire elég az eketalpbetegség megszüntetése, ha a háttérben ekkora erők munkálkodnak?

Zrínyi Miklós és kétezer embere vajon elhitte-e a kitörés előtt, hogy legyőzik a Szigetvár körül táborozó törököket?!

Nyilván nem.

De harcolt! Más dolgunk van ezen kívül? Tegyük, amit a lelkünk diktál!

Kassai Lajos (Kaposvár, 1960) Magyar Örökség díjas lovasíjász, íjkészítő mester, a modern kori lovasíjászat megteremtője. Előbb Magyarországon, majd Európában és Amerikában is elterjesztette az általa összeállított lovasíjász sportágat, jelenleg 16 országban tanít. 1994 és 2019 között minden versenyt megnyert, amelyen elindult, összesen öt Guinness Világrekord fűződik a nevéhez.

Forrás:

https://ma7.sk/kavezo/szeretem-a-hazamat-de-verzik-erte-a-szivem-nagyinterju-kassai-lajossal