A TÖBB EZER ÉVES VÉDÁK ÉS A MODERN FIZIKA
Érdekes módon a védikus írások a lényeget tekintve nagyon hasonló dolgokat mesélnek el az anyagi világ teremtéséről, létrejöttéről, mint amit a fizikusok felvázoltak róla. A nyelvezet, a szellemiség persze más, de a lényeg abszolúte fedésben áll a XX. századi felfedezésekkel.
A megnyilvánult világ a Védák szerint is egy pontból, az ős okból lép ki. Minden ami létrejött, ebből az ős-egységből induló energiák egymásból kibontakozása, rétegződése, keveredése. A kiindulópontot ők Brahmannak hívják, aki a megnyilvánulás alapritmusának megadása után háttérbe, a megnyilvánulatlanba vonul vissza. A teremtés további, a tevékeny világban játszódó részét már a kiterjedései, energiái végzik, de a legfontosabb, a kiindulópont előtti egység, már szerepel a több ezer éves tanokban is.
S ha már idáig eljutottunk, ne álljunk meg, mert egy hihetetlenül árnyalt és átgondolt világképet tár elénk a védikus filozófia, amit több szempontból is érdekes lehet egybevetni mai világképünkkel.
Hiszen ezen ősi feljegyzések nem csak a teremtéselméletükkel okozhatnak meglepetést a gyanútlan érdeklődőnek, a "világ végéről" ugyanilyen konkrét leírást találhatunk bennük. Ráadásul, ha tovább kutakodunk, azt látjuk, hogy hihetetlenül merészen, nem csak egy teremtésben gondolkodnak! Nem átallják azt mondani, hogy a teremtés is egy ciklikusan ismétlődő dolog!
(Az, hogy ez a kijelentés túlmutat a mi mai modern világképünkön, az enyhe kifejezés! Pedig így van. Nem csak hogy képben vannak olyan dolgokkal kapcsolatban, amiről idáig azt hittük, hogy mi fedeztük fel, hogy csak a modern ember juthat ilyen nagyívű következtetésekre, hanem lazán ránk is licitálnak. S higgyék el, nem ez az egyetlen pont, ahol megteszik mindezt!)
Kalpa. Így nevezik a védikus írások azt a világciklust, ami az ő leírásaik szerint egy világnap. Egy világnapba, azaz Kalpába, az Istenség legfelsőbb személyének egy megnyilvánulása, kiáradása, a teremtés művének beteljesítése, bizonyos időre való fenntartása tartozik bele, majd jön a maha-pralaja, a Brahmá éjszakája, ami az univerzum részleges pusztulásával jár. Egy-egy ilyen ciklus szerintük 8.640.000.000 évig tart. Brahmá teljes élettartalma hozzávetőleg háromszáztizenegybillió-negyvenmilliárd év, aminek az ő feljegyzéseik szerint körülbelül a felénél járunk. Hm... Nem kis léptékben gondolkoznak...
S hogy mit tudnak még ehhez hozzátenni? Még annyit, miszerint ezek a ciklusok – ősrobbanás, regnálás, majd széthullás-összeolvadás kinek hogyan tetszik jobban – nem csak ismétlődnek, hanem szerintük apró ráadásként, egyszerre több világegyetem teszi ugyanezt párhuzamosan!
Vajon honnan ez a laza, hihetetlenül tág gondolkodás? És hová tűnt az a hihetetlenül szárnyaló szellem, ami lefektette az alapját ezeknek a tanoknak?
Hiszen nézzünk vissza a mi európai, primitív és szűk látókörű középkori világmodelljeinkre: a föld lapos és minden körülötte kering – mondogatták ennek a kornak a "tudós" emberei. – Majd 600 év alatt eljutottunk oda, hogy nagy részben igazoljuk a védikus tanokat. De vajon a Védák szerzői, lejegyzői honnan szerezték az információikat?
Vajon mennyi az esély arra, hogy a csillagos ég alatt ülő bölcsek minden műszer vagy technikai segédeszköz nélkül ilyen hihetetlenül nagy léptékű következtetésekre jussanak? Valljuk be, a mai nyugati gondolkodásmódunkkal erre nincs válasz. Ha fantáziálásnak gondolnánk az egészet, akkor hogy került ennyire egy vonalba a valósággal, napjaink felfedezéseivel?
Hogy erre a kérdésre választ kapjunk, kanyarodjunk vissza a védikus feljegyzésekhez! Mert a világmodell amit a Védák felvázolnak nekünk, teljesen logikus magyarázatot tartalmaz arra vonatkozólag, hogy az évmilliárdok tengerében hová tűnhetett egy olyan fejlett civilizáció, ami eljuthatott arra a szintre, hogy ilyen léptékű felfedezéseket tegyen – majd felfedezéseit mondákba, eposzokba rejtve hagyományozza azt akár több sötét évezreden keresztül.
A választ, a legfőbb bizonyítékot az eltűnt intelligenciára, egy másik cikluselmélet adja meg, ami a világ fennállásának évmilliárdjait osztja további ciklusokra. Ez egy összetett és zárt elmélet, aminek ráadásul a csattanóját, mint már említettük, a mai korunk történései, a mi non-lineárissá vált fejlődésünk adja meg.
Mi az a védikus cikluselmélet?
A hindu szent iratok, vagyis a Védák szerint a megnyilvánulás, vagy teremtés, Brahma kiáradásával kezdődött. Ami más szavakkal ugyan, de a modern tudomány által is igazolt tény: lásd a táguló világegyetemet. De ezekben a több évezredes feljegyzésekben van még néhány ezzel kapcsolatos – ráadásul az emberiség fejlődése szempontjából igen lényeges – megfigyelés, amiket a modern tudomány egyelőre még nem vizsgált meg. Mondhatjuk úgy is, hogy a Védák ezen több ezer éves állításai ezen a ponton ismét rendesen feszegetik a mai tudományos élet korlátait! Ha lineáris a fejlődés, ez elképzelhetetlen, igaz?
Tehát teljesen logikusan: ha az ősrobbanás egy pontból indult ki, akkor a világegyetemnek a mai napig van egy centruma, amihez képes a tágulás érzékelhető. Ami ebből gyakorlat – és itt szintén kapcsolódnak a hindu szent könyvek a fizikához. – A Védák több ezer éve állítják, hogy "a világ kozmikus frekvenciák, rezgéshullámok erőtere, összessége". Ezt is vajon honnan szedték? A magasabb rezgésekhez többek között "a teremtés, kiáradás, szeretet, a fény és a törvény" kapcsolódnak. Az alacsonyabb rezgésekhez pedig ezeknek a dolgoknak az ellentétei: "a pusztítás, megkövesedés, ellenállás, gyűlölet, sötétség, törvénytelenség." Újra mondom többek között.
Hogy mi köze van mindennek a ciklusokhoz?
A Védák szerint naprendszerünk, s vele a föld, kozmikus száguldása közepette, egy ellipszis alakú pályán néha közelebb, néha távolabb kerül a világmindenség centrumához. Ezt a mozgást osztották ciklusokra a Védák szerzői. (3-as kép) A kiindulópontot nevezhetjük mai magyar nevén Mindenhatónak. Ugyanis ha minden belőle áradt ki, egyértelmű hogy mindenre hatással van, mindenre hat. Ennél találóbb nevet aligha adhat neki bárki.
(3-as kép)
Mindenre való hatását a Védák szerzői úgy szemléltették, hogy a pályán való mozgást, úgynevezett yuga ciklusokra osztották, aszerint, hogy a föld és vele a naprendszer milyen távolságra található a mindenre hatótól. Ha éppen közelebb vagyunk hozzá, az úgynevezett kozmikus ébredést hoz minden teremtménynek, erősítve bennük a teremtés, a kiáradás, a szeretet, a törvény magasabb rezgéseit. Ha távolabb kerülünk tőle, jön a sötét korszak, a Kali yuga. Az alacsony rezgések túltengése, a vaskor. Azt hiszem, erről nem kell bővebben mesélni senkinek, hiszen elég ha belenézünk a hírekbe, vagy elemezzük az emberiség nem túl távoli történelmét. Ám ha napjainkra tekintünk, majd a 300 évvel ezelőtti emberiségre, akkor azt is láthatjuk, hogy a változás hajmeresztő!
A ciklustérképet, Sry Yukteswar az 1800-as évek végén készített yuga diagramja (4-es kép) alapján készítette egy tanítványa. Sry Yukteswar szintén egy forradalmár volt a védikus ciklusszámítás területén, de elmélete helytálóságát nem csak napjaink történései, hanem a NASA fejlődésgyorsulásról szóló adatai is igazolják (lásd A tudomány és vallás c. fejezet első felét).
(4-es kép)
Manapság néhány csillagász Sry Yukteswar elméletén fellelkesülve, a napéjegyenlőség precessziójában látja a ciklusok földre gyakorolt fizikai kivetülését, melyet eddig csak egy bizonyos föld-hold kapcsolattal magyaráztak. Ha a csillagászoknak igazuk van, akkor Sry Yukteswar számításai sem teljesen pontosak, de legalábbis nagyon közel állnak a valósághoz. A napéjegyenlőség precessziójának összes időtartalma hozzávetőlegesen - mert itt is többféle számítás és persze végeredmény létezik - 25.900 év. Ezt az időt osztották a védikus cikluselmélet szerzői négy részre. (3-4-es kép)
Sajnos a modern tudósok egy jelentős része ezek fölött a megmagyarázhatatlan leletek fölött úgy siklik el, mintha nem is léteznének. Persze nem mindenki, többek között Einsteinről is tudható hogy a Védák nagy rajongója volt. De ha hivatalos körökben valaki szóba meri hozni ezeket a dolgokat, azt ma még egyszerűen tudománytalannak minősítik!
Szerencsére ez nem egy tudományos folyóirat! Így a jelen dolgozat keretében nyugodtan utána eredhetünk ezeknek az érdekes nyomoknak. Évezredekkel megyünk vissza az időben, amikor megvizsgáljuk az emberi kultúra kialakulásának lehetőségeit. Utazásra sarkall minket az emberben lévő ősi vágy, az igazságszeretet, amely azt súgja, hogy még mindig nagyon sok nagyképűségtől, hatalomvágytól és az anyagi érdekektől átitatott dogma nyomasztja az emberiség lelkét, mérgezi a szellemiségét. Ezen dogmák fő védelmezői magatartásukra nézve sok hasonlóságot mutatnak a középkori inkvizítorokkal, de szerencsére a lehetőségeik egyre szűkösebbek arra nézve, hogy megvédjék álláspontjukat. A gondolati túránkon előtűnő számtalan kulturális emlék mind azt sugallja, hogy volt a földön egy a mainál magasabb szellemi szinten lévő kultúra, melynek a tevékeny részvétele nélkül ezek a furcsa visszásságok nem jöhettek volna létre.
Ebből persze nem következik egyértelműen, hogy technikailag is volt már fejlettebb civilizáció mint a mai. De ki tudja? Talán ez újabb döfés lesz a modern kor emberének kissé túlméretezett egojába, de a fejlődés iránya, amint azt jól láthatjuk magunk körül, mindig az adott kor társadalmának érdeklődési körétől függ. A modern világ középpontjában pedig ma még nem éppen a fantasztikus szellemiségtől áthatott dolgok állnak.
Ezen a dolgon keresztül is jól látszik, hogy a modern emberiség története a legjobb példa arra, hogy a technikai és a szellemi fejlődés nem mindig járnak törvényszerűen együtt. Hiszen, ha tárgyilagosan nézzük a világot, nyilvánvalóan látszik, hogy a mai ember technikailag sokkal fejlettebb mint szellemileg. A modern embert, nagyon sok nagy jelentőségű dolog veszi körül, amiről tudomást sem vesz, és közben hatalmas jelentőséget tulajdonít dolgoknak, amiket csak és kifejezetten az emberi butaság és a minden esetben vele kézen fogva járó irigység emelhetett fel a fontossági sorrendnek arra a szintjére, ahol éppen most tartózkodik.
Ezzel kapcsolatban idézzünk fel egy nem is olyan régi mondást, amit el kell ismernünk, hogy a modern embernél minden bizonnyal magasabb szellemi szinten lévő civilizáció embere fogalmazott meg – egy amerikai őslakos indián –, amikor megismerkedett a modern nyugati ember vezéreszméivel:
"Ha a fehér ember kivágja az utolsó fát, és megmérgezi az utolsó folyót is, akkor majd rájön, hogy a pénzt nem lehet megenni."
Részlet "A MAGYAR NYELV MINT ÚTIKÖNYV AZ ÉLET NEVŰ TÚRÁHOZ" című könyvből...
