A HIPNÓZIS ÚTJA AZ ÁLTUDOMÁNYTÓL AZ EGÉSZSÉGÜGY MEGMENTŐJÉIG
Néhány évtizede a hipnózis még fekete-mágia, ezoterikus kuruzslás, sőt tiltott áltudomány volt, de közben nagy utat járt be az ember! Mert manapság már bizonyított tény, hogy káros vegyi anyagok nélkül csillapítani lehet vele a fájdalmat, sőt a betegségek okainak a feltárásában is nagy szerepe lehet. Tehát csak a tudat erejével, tisztább, erősebb és mellékhatásmentes javulást lehet vele elérni betegeknél, a vegyi anyagok, anyag-anyagra gyakorolt sokszor káros mellékhatása nélkül.
A hipnózis ábrázolása egy 19. századi metszeten:
A hipnózis valóban egy emberibb ellátás felé vihetné az egészségügyet?
A szavaknak felbecsülhetetlen erejük van, ezért is fordulhat elő, hogy a hipnózist a klinikai gyakorlatban, például a fájdalomcsillapításban is sikerrel alkalmazzák. Nem mindegy, hogy mit és hogyan kommunikál az orvos vagy a mentőápoló a beteggel, akinek tényleg az élete múlhat a hozzá intézett szavakon.
Kérdezheti rögtön az olvasó, mi köze van a hipnózisnak az orvosi kommunikációhoz, és hogyan lehet köze egy autóbaleset sérültjéhez vagy egy végstádiumú rákbeteghez? Na és hogyan tudnak a gondosan megválogatott szavak a nyomókötéssel vagy épp a morfiummal egyenértékű (de nem feltétlenül azt helyettesítő) segítséggé válni? Megnyugtatjuk az olvasót: noha kevesebb mint egy emberöltő óta van jelen a tudomány fősodrában az egykor okkultnak tartott, a szocializmusban pedig kifejezetten tiltott hipnoterápia, ma már a kutatók ezekre a kérdésekre elég meggyőző válaszokat tudnak adni. Ahogy azt is tudják már, hogy miként lehet az immunrendszert erősíteni, vagy akár az altatást is kiváltani a hipnózissal egyes műtétek esetében.
A CEU Határtalan tudás című rendezvénysorozatának legutóbbi előadásán arról volt ugyanis szó, miként jutottunk el oda, hogy míg a tudomány korábban a hipnózist feketemágiának, ezoterikus kuruzslásnak, esetleg "gyanús polgári áltudománynak" vélte, ma már bizonyítottnak veszi, hogy csillapítani lehet általa a szenvedést, sőt a betegségek okainak a feltárásában is nagy szerepe lehet.
Az eseményen Bányai Éva Széchenyi-díjas pszichológus, a hipnózis egyik nemzetközileg legelismertebb kutatója; Perczel Kristóf aneszteziológus, intenzív terápiás szakorvos és hipnoterapeuta; illetve Mácsai Pál, az Örkény Színház igazgatója, aki maga is kipróbálta a hipnoterápiát, beszéltek a témáról.
A hipnózis egy speciális módosult tudatállapot, amikor beszűkül a hipnotizált figyelme arra, amit a hipnotizőr mond, és amikor a hipnotizőr verbális szuggesztiókkal a páciens figyelmét a külső ingerekről befelé tereli. Hogy jobban megértsük, érdemes Mácsai Pál gyakorlatias példájához nyúlnunk, ő ugyanis a hipnotizált állapotot bizonyos értelemben a színjátszáshoz vagy a focizáshoz hasonlítja.
"A pályán is beszűkül az érzékelésem, és nincs külvilág" – mondja a színművész. "Nem gondolok se a vacsorámra, se a nagymamámra, de a fizetésemre sem gondolok, hanem csak arra, hogy miként lehetne eljuttatni a labdát ide vagy oda. Ebbe a helyzetbe viszont én elképesztően beletágulok. Egy apró sérülést észre sem veszek, ahogy a színpadon sem. Az pont ugyanilyen [élmény]".
Bányai Éva a hetvenes évek óta kutatja a hipnózist, és több áttörő felfedezést is tett e téren. Már pályája legelején, Mészáros István kollégájaként regisztrálta, hogy miként változik meg a hipnotizáltak agyi elektromos aktivitása (EEG-je); az információfeldolgozásuk; és hogy milyen változások következnek be a központi idegrendszerükben.
Rájött, hogy Pavlov elméletével ellentétben a hipnózis nem feltétlenül egy alvásszerű, álmosságot okozó állapot. Lehet közben az ember nagyon aktív és éber is. Aktivitás-fokozással, például tánccal vagy a terheléses vizsgálatoknál is használt kerékpár-ergométeren tekerve is előidézhető a hipnózis – ahogy azt évtizedekkel korábban a pszichológus is tette a vizsgált személyekkel. Egykori tesztalanyai mind arról számoltak be, hogy az éber hipnózisban sokkal jobban tudtak figyelni, és "kristálytisztán fogott az agyuk".
Bányai másik korszakos felfedezése az ezredforduló környékén történt. Pár évtizede még két, élesen szemben álló iskola uralta a hipnózissal kapcsolatos diskurzust. A szociálpszichológiai megközelítés képviselői úgy vélték, hogy szó sincs beszűkülő tudatról, a hipnózis csupán a szociális szerepjátszás része, vagyis ha azt várják el a hipnotizálandó személytől, hogy eljátssza a hipnotizált szerepét, akkor ő ennek eleget tesz. Ezzel szemben az idegtudományos megközelítés képviselői élettani mérésekkel tudták bizonyítani a tudatállapot tényleges módosulását.
A magyar kutatók Bányai Éva vezetésével végül egy olyan rendszerszemléletű megközelítést dolgoztak ki, amely mindkét oldal érveit figyelembe vette. A vizsgálatok során nemcsak az agyi tevékenységet figyelték meg, de azt is, hogy a hipnotizált és a hipnotizőr milyen elvárásokkal, attitűddel érkezik a szituációba, milyen a köztük kialakuló kapcsolat, sőt, még a hipnotizőrre is elektródákat kötöttek. Kiderült, hogy a hipnózis nem teljesen egyirányú tevékenység, és szó sincs arról, hogy a hipnotizőr valamiféle hatalmat gyakorolna a hipnotizált felett, ahogy azt mondjuk a fasizmust megtestesítő irodalmi figura, Cipolla teszi a Mario és a varázslóban.
Hanem a hipnózis során a szó legszorosabb értelmében egy tökéletes egymásra hangolódás történik.
"Az interakciós szinkronitás" során a hipnotizőr önkéntelenül is akkor emelte fel a karját, amikor a hipnotizált; tükörtartásban követte őt a mozdulataival; továbbá együtt is lélegzett a páciensével, sőt a szívverése akkor lassult és gyorsult, amikor a hipnotizálté is. Utólag a két érintett fél pedig egymástól függetlenül is a harmónia megtapasztalásáról számolt be. "Feltűnt, hogy ez mennyire rokon a korai anya-gyerek kapcsolatban fellépő szinkronitással" – mondja Bányai, aki később ezen felismerés alapján dolgozta ki a hipnózis "szociál-pszichobiológiai modelljét".
A szokásos interakciós helyzetekhez, például egy hétköznapi beszélgetéshez képest a hipnotizőr és a páciense sokkal jobban figyelnek egymásra, így jóval érzékenyebbé válnak a másik reakcióira.
"Ez okozza azt, hogy a hipnotizőr a hipnotizált saját belső reakcióira tudja irányítani a figyelmet", a fókusz vezetésével pedig szabályozni is tudja azokat.
"Ennek eredménye, hogy ma már bizonyítottan van szerepe a hipnózisnak a fájdalomcsökkentésben. Rák végstádiumában, morfium nélkül is sikerül mindvégig fájdalmat csillapítani vele. Segít a hipnózis a szorongás oldásában, a pszichoszomatikus betegségekben, így például a magas vérnyomás, a fekélybetegségek kezelésében is, segíthet az immunerősítésben, az égési sérülések gyógyításában, a műtétekből való sokkal gyorsabb felépülésben is alkalmazzák", de a hipnózist bevetik a traumafeldolgozás során, a függőségek, fóbiák, akár az evészavarok kezelésében is.
Az aneszteziológus hipnózist alkalmaz a műtőasztalon:
Bányai a saját példájával is tudja bizonyítani, hogy rákos megbetegedésnél immunerősítő lehet a hipnoterápia. 22 évvel ezelőtt rosszindulatú daganatot diagnosztizáltak nála, és az ilyenkor sztenderd orvosi kezeléseken kívül a saját terápiás tudását is bevetette a gyógyulása érdekében, vagyis magán autohipnózist alkalmazott.
"Az egyik, akkor még kísérleti kemoterápiás szernek, a taxolnak a durva mellékhatása az volt, hogy a fehérvérsejtszámot életveszélyesen le tudta csökkenteni. A betegtársaimnál valóban lement életveszélyes tartományba a sejtszám, én viszont önhipnózissal elértem azt, hogy növekedjen a mennyisége, termelje a fehérvérsejteket a csontvelőm" – mondja.
A fájdalomcsillapítás hatékonyságára Perczel Kristóf hoz példát a saját praxisából. Ő szájsebészeti műtőben dolgozott olyan páciensekkel, akiknél a fokozott garatreflexük, vagyis az állandó öklendezési ingerük miatt eredetileg semmilyen beavatkozást nem lehet végrehajtani altatás nélkül. "Volt köztük olyan, aki emiatt a fogorvosi székben kontrollvesztettnek érezte magát, ám mivel a szabadidejében raliversenyekre járt, hipnózis révén meg lehetett ragadtatni vele azokat az autóversenyes élményeket, ahol ő pontosan tudta, hogy mit kell csinálni. Ezután ezeket az élményeket, amelyekben a páciens kompetensnek érezte magát, át lehetett vinni abba a fogászati székbe, ahol egyébként az illető addig inkompetensnek érezte magát" – fogalmaz a jelenleg a Bethesda Gyermekkórház Fájdalomkezelő Centrumában dolgozó orvos.
A fájdalom egy összetett élmény. Egyrészt van maga a fájdalomérzet, vagyis tudjuk lokalizálni, hogy mi hol fáj nekünk. Aztán van a fájdalomnak egy kognitív aspektusa is, tehát fel tudjuk idézni, ha azt már esetleg átéltük korábban, emlékeket hívhat elő. Továbbá egy "szenvedés aspektusa" is van a fájdalomnak, és Bányai Éva szerint a hipnózissal éppen ezt a szenvedést lehet leválasztani (disszociálni) az egész fájdalomélményről. A kutató kiemeli, hogy elektrofiziológiai mérésekkel és képalkotó eljárásokkal is igazolható ez a lekapcsolódás az agyunkban; ilyenkor a fájdalmat érzi ugyan az ember, "de nem szenved tőle".
A hipnózisnak ez a hatása pedig olyannyira működik, hogy például egy belga aneszteziológus, Marie-Elisabeth Faymonville a kilencvenes években kidolgozta az altatást kiváltó hipnoszedáció módszerét.
Faymonville sokezer operációt, a többi között pajzsmirigy-, szem-, emlőműtéteket végzett úgy, hogy csak fájdalomcsillapító- és kismennyiségű bódítószerekkel, valamint hipnózissal kezelte a műtőasztalra felfekvő betegeket. Ezeknek az embereknek kevesebb fájdalmuk volt, és hamarabb hazaengedték őket a kórházból azokhoz képest, akiket viszont altatásban operáltak. Faymonville konkrét adatokat tudott felmutatni arra vonatkozóan is, hogy a hipnoszedációval érzéstelenített pácienseknek a betegállományban töltött idejük átlagosan két héttel lerövidült.
Perczel szerint a hipnózis egy emberibb és holisztikusabb ellátás felé vihetné az egészségügyet, és ennek a gondolatnak a súlyát talán akkor értjük meg igazán, amikor az orvos elmondja, hogy a kórházakban vagy a szakrendelőkben a betegek jelentős része már eleve egy beszűkült, módosult tudatállapotban van – még csak nem is kell hozzá hipnoterápiában lenniük.
Az intenzív, érzelmileg megterhelő, szélsőséges emberi helyzetekben – eredményezze azt egy kézhez kapott rossz diagnózis, legyen szó szülésről vagy akár csak egy vérvételről –, sokkal fogékonyabbakká válunk a környezetünkből érkező, önkéntelen hatásokra, így a szuggesztiókra is – mondja a szakember. Az önkéntelen hatásoknak az orvosi használatáról pedig szerinte lehet és kellene is gondolkodni.
AMELIE-BENOIST / IMAGE POINT FR / IMAGE POINT FR / BSIP VIA AFP
"Óriási jelentősége van annak, hogy a műtős, az orvos, az ápoló milyen környezetet épít fel a szavaival" – fogalmaz.
A betegek általában elveszettnek, kiszolgáltatottnak érzik magukat, és önkéntelenül is olyan emberek után nyúlnak, olyanokban bíznak, akik az adott helyzetben kompetensnek tűnnek. Így az orvos, az ápoló szavainak a jelentősége felnagyítódik, minden mondatuk erős és fontos jelzés lesz a beteg felé, aki azokba kapaszkodni fog.
Az 1970-es években egy amerikai kutatás során megfigyelték, hogy ha a súlyos baleseti sérültekhez kiérkező mentősök a megszokott kommunikációjuk helyett, a szavaikra gondosan ügyelve, egy előre megtanult szöveget ismételnek, amelynek a kulcsüzenete az, hogy "a nehezén túl van, biztonságban van, most kórházba szállítjuk, ahol már készülnek arra, hogy fogadják, nyugodt lehet", akkor ezek a sérültek stabilabb paraméterekkel, jobb állapotban érkeznek meg a kórházba, kevesebben halnak meg közülük. "És ez a banálisnak tűnő intervenció az első fél vagy egy órában is elég lehet ahhoz, hogy hamarabb távozzanak aztán a kórházból" – mondja az orvos.
Szerinte a szavak "holdudvara, hangulata számít", a szélsőséges határhelyzetekben például a tagadást nem értik meg az emberek: "egy szorongó, rettegő embert a műtőasztalon a »nem kell félni, nem fog fájni« mondat bizony még soha nem nyugtatott meg".
Ráadásul – teszi hozzá – elsőre a "nyugodjon meg" felszólítás sem működőképes, fokozatosan kell a kommunikáció során odáig eljutni. "Ha én meg tudok érkezni az ő érzelmi valóságába, és onnan szépen, fokozatosan elkezdem vezetni, hogy »ez egy biztonságos helyzet, ezzel és ezzel segítünk«, akkor ő is megengedheti magának, hogy minden kifújt levegővel egy keveset a felesleges feszültségből elengedjen".
Az aneszteziológus hangsúlyozza, hogy a megfelelő pozitív üzenetek és szuggesztiók még az altatás alatt is "reprodukálhatóan és mérhetően" ki tudják fejteni jótékony hatásukat. Vagyis még úgyis csökkentik a műtét utáni fájdalmat és a fájdalomcsillapító iránti igényt, hogy a betegeknek fogalmuk sincs arról, hogy mit hallottak a mélyeszméletlenség állapotában.
Forrás: