A HALÁL LEHET AZ ÉLETEDBEN A LEGJOBB TANÁCSADÓD

  …Ezalatt a különös kéthónapos hadjárat alatt csak egyszer kerültem közel az albínó sólyomhoz. Ezen a napon egész nap ûztem már, és elfáradtam. Leültem pihenni egy magas eukaliptuszfa alá, s ott elaludtam. Hirtelen sólyomvijjogásra ébredtem. Csak a szemem mozdult, ahogy kinyitottam. A fa legmagasabb ágai között fehéres madarat pillantottam meg. A fehér sólyom volt. A hajsza véget ért. Nehéz lövés várt rám, hiszen a hátamon feküdtem, és a madár háttal volt nekem. Egy hirtelen szélroham leplezte a zajt, és fölemeltem a huszonkettest. Meg akartam várni, amíg a sólyom megfordul vagy szárnyra kap, nehogy elvétsem. De az albínó madár mozdulatlan maradt. Csak úgy vehettem volna jobban célba, ha elmozdulok e helyzetembõl, és ehhez a sólyom túl gyors volt. A várakozás tûnt a legbiztosabbnak. Vártam. Sokáig, vég nélkül. Talán a hosszú várakozás hatott rám, talán a hely elhagyatottsága; hirtelen hideg futott végig a gerincemen, és teljesen szokatlan módon felkeltem s elmentem. Még csak vissza sem néztem, hogy elrepül-e a madár.

 Sohasem tulajdonítottam jelentõséget az albínó sólyommal történt utolsó találkozásomnak. Ám az borzasztóan különös volt, hogy nem lõttem meg. Több tucatnyi sólymot lõttem már le elõtte. A tanyán, ahol felnõttem, a világ legtermészetesebb dolga volt madarat lõni, vagy bármiféle állatra vadászni.

 Don Juan figyelmesen hallgatott, mialatt elmeséltem az albínó sólyom történetét. – Honnan tudtál róla? – kérdeztem, amikor befejeztem. – Láttam – válaszolta. – Hol? – Itt, elõtted. Vitatkozhatnékom közben elpárolgott. – Mit jelent ez az egész? – kérdeztem. Azt mondta, hogy egy ilyen fehér madár jel, és az egyetlen helyes megoldást választottam, amikor nem lõttem le. – A halálod adott egy kis figyelmeztetõt – mondta titokzatos hangon. – Ez mindig borzongásként jelentkezik. – Micsoda? – kérdeztem nyugtalanul. Határozottan idegességet váltottak ki belõlem ezek a fura dolgai. – Túlságosan sok madarat pusztítottál már el – jelentette ki. – Jól ismered õket. Várni is tudsz. Órák hosszat vártál türelmesen. Mindezt tudom. Látom. Szavai feldúltak. Leginkább a határozottsága bosszantott. Egyáltalán nem tetszett, milyen dogmatikus bizonyossággal nyilatkozik életem olyan ügyeirõl, amelyeket én magam nem tudok biztosan.

 Elszontyolodottságomban észre sem vettem, hogy hozzám hajol, csak akkor, amikor már a fülembe suttogott. Elõször nem értettem a szavait, megismételte hát õket. Azt mondta, egyszerûen forduljak balra, és vessek egy pillantást az ott álló szikladarabra. A halálom mered rám innen; talán meglátom, ha akkor fordulok, amikor jelzi. Jelzett a szemével. Megfordultam, és úgy tûnt, mintha a szikla fölött valami rezdülést kapott volna el a szemem. Borzongás futott végig testemen, hasizmom önkéntelenül összehúzódott, s összerándultam, mintha valami megrázott volna. Egy pillanattal késõbb visszanyertem önuralmamat, és megmagyaráztam magamnak, hogy a megrezzenõ árnyék csupán a hirtelen fejfordulás következményeként fellépõ optikai csalódás volt.

 – A halál örökös társunk – jelentette ki don Juan a lehetõ legkomolyabban. – Mindig a bal oldalunkon van, karnyújtásnyi távolságra. Figyelt téged, miközben te a fehér sólymot lested; füledbe suttogott és ez megborzongatott, éppen úgy, mint az imént.

 Mindig is figyelt, és a jövõben is figyelni fog, egészen addig a napig, amikor megérint. Kinyújtotta karját, és finoman megérintette a vállamat, miközben nyelvével mély hangon csettintett. A hatás döbbenetes volt. Majdnem hánytam. – Az a fiú vagy, aki becserkélte a vadat, és türelmesen várt, mint a halál; nagyon jól tudod, hogy a halál a bal oldalunkon van, éppúgy, ahogy te is a fehér sólyom bal oldalán voltál. Szavainak különös hatalma indokolatlan rémületet keltett bennem; egyetlen védekezésemül kényszeresen leírtam minden szavát. – Hogy érezheti magát valaki is olyan fontosnak, amikor tudja, hogy folyamatosan les ránk a halál? – tette fel a kérdést.

 Úgy éreztem, nincs szükség a válaszomra. Amúgy sem tudtam volna egy szót sem kiejteni a számon. Új hangulat lett úrrá rajtam. – Amikor türelmetlen vagy – folytatta –, fordulj balra és kérj tanácsot a halálodtól. Rengeteg elpárolog a kicsinyességedbõl, ha a halálod feléd int, ha megpillantod, vagy akár csak ha érzed, hogy társad ott van és les. Ismét hozzám hajolt, és a fülembe súgta, hogy ha hirtelen balra fordulok, amikor jelez, a sziklán megint megláthatom a halálomat. Szemével alig láthatóan jelzett, de nem mertem odanézni. Közöltem vele, hogy elhiszem, amit mond, és nem kell tovább ragaszkodnia a témához, hiszen már így is halálra rémültem. 

 Mélyrõl elõtörõ, harsogó kacagását hallatta. Szerinte a halál témáját sohasem hangsúlyozzák eléggé. Vitába szálltam vele, mondván, hogy értelmetlen lenne a halálommal foglalkoznom, hiszen ez a gondolat csak kínt és félelmet szülne. 

 – Ekkora baromságot! – tört ki. – A halál az egyetlen bölcs tanácsadónk. Amikor csak azt érzed, hogy mindennek vége, és rögtön megsemmisülsz – vagyis mindig –, fordulj a halálodhoz és kérdezd meg, hogy igaz-e. A halálod megmondja majd, hogy tévedsz és az õ érintésén kívül semmi sem számít. 

 "Még nem érintettelek meg" – szól majd halálod. Fejét csóválta, és úgy látszott, a válaszomra vár. Nem volt mit válaszolnom. Gondolataim vadul nyargalásztak összevissza. Don Juan hatalmas csapást mért az önteltségemre. Halálom fényében kirajzolódott dühöm döbbenetes kicsinyessége…

 Részlet Carlos Castañeda Ixtláni utazás című könyvéből...